Könyvajánló

Michael Kumpfmüller:
Az élet gyönyörűsége

Van az a kép Kafkáról, talán az egyik leghíresebb, hátrafésült sötét haj, enyhén elálló fülek, szomorkás tekintet és szorosra csomózott nyakkendő. Szegény Kafka annyira belemerevedett a kafkaságba, hogy másképp elképzelni már nem is lehet. Itt van nekünk A per, A kastély, meg Gregor Samsa, az író Kafkának meg maradt a spleen, az elegáns világfájdalom és a bánatos kutyaszemek.

Aztán jön Michael Kumpfmüller, és alapjaiban rajzolja át a Kafkáról alkotott képet. Az élet gyönyörűsége nagyjából az író életének utolsó egy évére zoomol rá. Kafka (a regényben következetesen Franz, egyszer sem bukkan fel a családneve) ekkor már nagyon beteg, a tuberkulózis kezd elhatalmasodni rajta. Életének mégis egyik legboldogabb időszakát éli, ekkor ismerkedik meg ugyanis Dora Diamanttal, az utolsó nagy szerelemmel, aki azután kitart Kafka mellett – hát, inkább a rosszban, mint a jóban. Követi Berlinbe, a Bécs melletti szanatóriumba, és ott van, amikor utolsó útjára kísérik a prágai temetőben.

Addig azonban különösen hálásak a sorsnak, hogy egymás mellé sodorta őket, még úgy is, hogy életük nagyrészt csupa vágyódás, sóhaj, elrebegett szavak. A kínzó várakozással teli napok lassan csordogálnak, ez pedig nem csak a körülöttük zajló világfelforgató változásokkal áll éles kontrasztban, de azzal az érzelmi lobogással is, melyet ezekben a napokban mind a ketten átélnek.

A halál intenzív jelenléte ellenére (vagy épp azért) a regény inkább szól az élet szeretetéről, mint bármi másról. A piedesztálról leemelt Kafka végre emberformát öltött, tele fájdalommal, kínnal, önértékelési zavarokkal, régmúlt szerelmek emlékeivel. Meg persze egy csomó történettel, melyek egy része megszületett, más része Dora segítségével a lángokban végezte, és azután voltak olyanok, amelyek mindörökre Kafkában maradtak.
A fülszöveg szerint Kumpfmüller a létező összes forrást felkutatta (leveleket, naplót, egyebeket), ezeket azonban olyan finoman szőtte bele a szövegbe, hogy öröm volt olvasni. Finoman megmunkált, légies ez a szöveg, és csak látszatra egyszerű. Érdemes elolvasni, mit mondott róla Nádori Lídia, aki jutalomjátéknak nevezte a regény lefordítását:

„A nyelve nagyon visszafogott, egyszerű, puritán. Azoknak a magánnaplóknak a nyelvéhez tudom hasonlítani, amelyek szerzője nem akar irodalmiaskodni, csak leírja, mi történt vele. Ugyanakkor egyszerű mondatokat fordítani igen nehéz tud lenni, mert mégiscsak kell, hogy testük legyen, elfoglaljanak valamilyen helyet a szöveg terében.”

A befogadást segíti ugyanakkor a tagolás is: a regény ugyanis egyszer Dora, másszor pedig Franz nézőpontját villantja fel: egyes szám harmadik személyű elbeszélőként finoman reflektálnak közös életük történéseire, kiegészítik az üresen maradt réseket, még úgyis, hogy Franz egészségének hanyatlásával egyértelműen Dora veszi át a narrátor szerepét. Bár az is egyértelmű, hogy erről a hálátlan szerepről szívesen lemondott volna, ha teheti.