Könyvajánló

Háy János:
a mélygarázs

Első pillantásra akár úgy is tűnhet, Háy János új alkotói szakaszba lépett A mélygarázs című, a 2013-as Könyvfesztiválra megjelent regényével. E váltás külsődleges nyomai már az új kiadóhoz való „átigazolás” tényén (a regényt a szerző eddigi kiadója, a Palatinus helyett az Európa gondozza) és a kötetnek az eddigiekhez képest szokatlan, minimalista stílusú borítóján is tetten érhetők: a szerző nevén és a könyv címén kívül mindössze egyetlen apró szakadásnyom látható a piszkosfehér címlapon, amelybe épp belezuhanni készül egy arra tartó piros kisautó. Háy egy vele készült közelmúltbeli interjúban beszélt arról, hogy Háyland című, legfontosabb festményeit, rajzait – amelyekhez hasonlóak adták eddigi köteteinek borítótémáit – összegyűjtő 2011-es albuma az addig eltelt három évtized összegzéseként is felfogható volt. A mélygarázs fedőlapjának tipográfiai és grafikai kivitelezése így az alkotói pálya – legalábbis részleges – módosulását igyekszik sejtetni a Háy munkásságát valamennyire is ismerő olvasóval, ennek megfelelően pedig a regény cselekményének kulisszái is némiképp eltérnek a szerző eddigi tematikai preferenciáitól. Az erős életrajzi párhuzamokat mutató, a vidékről a fővárosba elszármazó értelmiségi érvényesülésének akadályait előtérbe helyező alkotások (A bogyósgyümölcskertész fia, A gyerek, a Nehéz című, a Bárka Színházban 2010-ben bemutatott színdarab stb.) után ezúttal inkább egy általános életkori sajátosság(?) negatív következményei uralják a történet menetét. Végletesen leegyszerűsítve azt mondhatnánk, A mélygarázs az öregedésről szól; arról, hogy a kapuzárás felé közelítő szereplők szembesülni kénytelenek eddig elszalasztott lehetőségeikkel, ám tanácstalanok maradnak azt illetően, hogy mit is kellene a továbbiakban tenniük egy boldogabb élet elérése érdekében. „Hátrányos” szociokulturális hátterük helyett tehát ezúttal életkoruk determinálja a regényalakok sorsát, amit valóban újszerű fejleményként értékelhetünk Háy prózaírói látásmódjában. A kötet végére érve azonban rá fogunk jönni, gyökeres változásról valójában szó sincs: ahogy továbbra is megtalálhatók a jól ismert pálcikarajzok a regény lapjain (sőt már a belső borítófüleken is), úgy a szövegben körvonalazódó szerelmi háromszög tagjait foglalkoztató gondolatok sem idegenek a szerző eddigi munkásságától. Ami pedig a determináltság érzetét mint a Háy-próza egyik legfontosabb gondolati összetevőjét illeti: már a legelső mondatok nyilvánvalóvá teszik, hogy a szereplő-elbeszélők szokás szerint valamiféle törvényszerűségként, vissza nem fordítható állapotként tekintenek életük végérvényesnek látszó kisiklására. „Mindig csak azt látjuk, amivé lettünk, soha nem látjuk azt, amivé lehettünk volna. Fogta az ajtókilincset. Visszanézett? Nem. / Logikus, hogy így történt, hiszen épp így történt, nem tudjuk, mi történt volna, ha nem ez történik, mert ez történt.”
A mélygarázs története három szereplő – egy férfi és két nő – egymás mellé illesztett monológjaiból épül fel. Mindjárt érdemes is leszögeznünk, meglehetősen egyénfüggő, hogy a szerző által választott elbeszélésmód – amely a három névtelen narrátor alapvetően hasonló, részleteiben mégis eltérő módon artikulált gondolatainak ütköztetésével igyekszik az alakok közötti feszültséget érzékeltetni – mennyire hat hitelesnek a szöveg olvastán. Nem nehéz ugyanis észrevennünk, hogy a szerző a műben elénk tárt egyéni életutak elbeszél(tet)ésével éppen azok tipikussága mellett igyekszik érvelni. Voltaképp tehát nem X vagy Y sorsát ismerhetjük meg a regényből, hanem az általuk képviselt típusok (úgymond) általános, mindenkire érvényes sajátosságait. Ebből kifolyólag pedig mindvégig kissé természetellenesnek, sőt, néhol már egyenesen recept-ízűnek tűnnek a szereplők egymásra zúduló vallomásai. A vég nélkül sorjázó eszmefuttatások – többek között a szerelem kiszámíthatatlan természetéről, az élete során állandóan szabályok közé szorított átlagember helyrehozhatatlan lelki sérüléseiről, a társadalom által támasztott irreális szerepmintákról, a fontos döntések meghozatalának lehetetlenségéről stb. – ugyanis mintha elfedni szándékoznák a valódi cselekmény hiányát, és inkább az épp előtérben lévő szereplő világképének szájbarágásáért lennének felelősek. Ily módon nehéz is lenne összefoglalnunk, hogy a szövegben elhangzottak közül mi tartozik a regény szorosan vett cselekményéhez, és mi annak előzményeihez – hiszen valójában nem is az számít, mi történik A mélygarázsban, hanem hogy milyen összetevők idézték elő a műben elbeszélt állapotokat.